Egy család története az indonéz erdőtüzek füstjében

Riska és Wahyu Yustinur két évvel korábban döntött úgy, hogy elhagyja szülővárosát, a borneói Samadriát. Vállalták, hogy kiszakítják gyerekeit az iskolából és Malmőben kezdenek új életet.  Yustinur családnak a pálmaolaj-üzlet miatt kellett menekülnie.

„2015 júliusától vált kritikussá a helyzet, októberre viszont már az ég sem látszott, a fél indonéz régiót füst és szmog borította” – meséli Wahyu.  „21 ezer négyzetkilométernyi erdő égett le fél év alatt. Mi nagyon közel voltunk a tűz epicentrumához. Borneó mellett Szumátra szenvedett leginkább. Az utcára a Vöröskereszttől kapott maszkokban mentünk csak ki, ha kimentünk. Bezártak az iskolák, rengeteg repülőt töröltek és kígyózó sorok álltak a patikákban, orvosi rendelőkben.”

Valójában több ezer égő erdőről van szó. 2015 novemberében – a katasztrófa tetőfokán – 127 000 erdőtüzet azonosítottak. Nigel Sizer, a World Resources Institute (WRI) erdőprogramjának igazgatója azt nyilatkozta, a tüzeket tulajdonképpen az ország gazdasági helyzete okozza. Indonézia a világ legnagyobb pálmaolaj-, és papírfa kitermelője. Az iparágakat pörgető cégeknek minél több ültetvényre van szükségük, hogy minél több nyersanyagot termelhessenek. Ehhez rengeteg üres földterületre van szükség. És mi a leggyorsabb és legköltséghatékonyabb módszer egy földterület kiürítésére? Az, hogy szándékosan porig égetik, hogy minél előbb beültethessék.

Ez évente megismétlődik: az érdekelt cégek és kisgazdák újabb és újabb erdőket és tőzeges területeket gyújtanak fel, hogy „megtisztítsák” a termőföldeket az ültetvényeik számára. Különösen a tőzegégetés okoz óriási károkat – ilyenkor egy egyszerű erdőtűznél nagyságrendekkel több szén-dioxid szabadul fel. A tőzeget rendes körülmények között nagyrészt víz borítja, de az ültetvényesek csatornái miatt óriási tőzeges területek száradtak ki, amelyek így extrém gyúlékonyak. Ráadásul a tűz a föld alatti tőzegréteget is eléri, ott pedig nincs az az eső, ami kioltsa.

Légszűrő mellett asztmás roham

A WRI szerint Indonézia az utóbbi hónapok tüzei miatt naponta több káros anyagot juttatott a levegőbe, mint az Egyesült Államok teljes gazdasága. Az ország éves szinten már így is a világ ötödik legnagyobb károsanyag-kibocsátója.

„Mikor a kisebbik gyerek asztmás rohamot kapott bent az elvileg légszűrővel tisztított levegőjű lakásban, nem volt kérdés, hogy elmegyünk” – mondja Wahyu. „Én pilótaként már hónapok óta alig repültem, ha mégis felszálltunk, akkor nem bírtam megbirkózni a látvánnyal. Anno keringtek drónfelvételek, de nem mutattak semmit abból, ami valójában történt. Mikor a kollégákkal beszélgettünk, egyszer az egyikük azt mondta, otthagyja a pilótáskodást és besegít a sógorának. Nála a besegítés annyit tett, hogy beállt égetni. Az ültetvényezésben rengeteg a pénz.”

Ugyan mit csinálna itt a Pepsi?

„A PepsiCo samandriai vállalatánál dolgoztam, mi feleltünk az exportért, a szállítás lebonyolításáért” – veszi át a szót Riska, vállán a már Európában született Mas-szal. „Ismert, hogy rengeteg európai vagy amerikai vállalat fő pálmaolaj-beszállítója Indonézia. Viszont a fogyasztót nem érdekli, mi történik a pálmaolajjal, mielőtt belekerül a jégkrémbe. Így nem is foglalkoztak velünk. Jött a hír, miszerint a PepsiCo kiáll mellettünk és segíteni fog. Én cinikusan álltam a közleményhez. Ugyan mit csinálna itt a Pepsi? Ő az eladásban érdekelt, nem fog idejönni és azt mondani, nem kell olaj, hagyjátok abba az égetést.”

A Rainforest Action Network-ön (RAN) a mai napig megtalálható a közlemény másolata. A kólagyártó kiadványában rengeteg a kiskapu, de a RAN igazgatója, Tillack szerint példaértékű a vállalat kiállása. Viszont nem elegendő.

„A PepsiCo legújabb elkötelezettsége tulajdonképpen kihagyott lehetőség. Merész akciókra van sürgősen szükség.. Minden pálmaolaj-felhasználónak látnia kellene Indonéziát. A világ legnagyobb pálmaolaj-termelő országában fuldoklanak az emberek. A PepsiCo-t célzó nyilvános kampányunk mindaddig folytatódik, amíg a szavakat tettekre nem cserélik ott, ahol az számít. Indonéziában” – mondta Tillack.

Egy hónap alatt

Yustimurék decemberben érkeztek meg Malmőbe. Riska a Pepsinél folytatta, a férje pedig a SAS-nál kezdett új munkát. „A váltásért rengeteget kellett szenvednünk. Augusztusban még nem láthattuk a végét, de már akkor beszéltünk róla, hogy ne várjunk.  Nem akartuk, hogy valamelyikünk belehaljon a levegőszennyezésbe, mint Riska édesanyja.”

„De féltünk is” – teszi hozzá Riska. „Hiába dolgoztunk multiknál, imádtuk az országunkat, az ottani életünket. Én sokáig el sem bírtam képzelni, hogy máshol éljek, nem akartam idegen lenni egy külföldi országban. Anyám októberi halála, aztán a gyerek asztmarohama volt a fordulópont. Egy hónap alatt készítettünk elő mindent. December 10-én megérkeztünk Európába.” Itt végül nem igazolódtak be a félelmeink” – mosolyog Wahyu. „Tényleg nem” – néznek egymásra. Boldogok, és biztonságban vannak. A gyerekek gyorsan megtanulták a nyelvet, a szüleik beszélnek angolul. Kivételesen szerencsések. Arról, ami Indonéziában történik, inkább nem vesznek tudomást. Felszámoltak maguk mögött mindent.

Az ott élők jelenleg is küzdenek a szmoggal, mert a kormány és a diktátor gazdaság folyamatosan követeli a nyersanyagot. Két évvel korábban egy Szlovénia nagyságú terület égett le, mi mégis alig hallottunk róla bármit. Az ok: messze van. De elég indok-e ez arra, hogy ne is foglalkozzunk vele?